Az ágyamon fekszem,
S elmélkedem,
Mi helyes,
És mi helytelen?
Bár már eldöntöttem,
S szívemet is kiöntöttem
Egy naplónak,
Ami a végét jelenti e hónapnak.
Nem hónapnak, életnek,
Miből hiányoznak a fények,
A fények, amik régen benne éltek,
De mára már kialudtak ezek.
Könnyeim megállás nélkül folynak.
Arcomat párnámba temetve halkítom zokogásomat,
Hisz még utoljára kisírom magam,
Hogy aztán békében nyugodhassak.
Elgyötört arccal állok a tükör előtt,
Kezemben pedig a megmentőm.
A tükörképem, mint kísértet tekint rám.
Árnyéka vagyok régi önmagamnak.
Leülök a csempére, s lehunyom szemem.
Karomon kitapintom a verőerem,
Majd nagyot sóhajtok,
S a pengét csuklómra rakom.
Csak egy vágás, és vége mindennek.
Csak egy vágás, s vége a kínszenvedésemnek.
Csak egy vágás, aztán megnyugodhatok.
Csak egy vágás, azután végre elmosolyodhatok.
Vörös vérem végig folyik a karomon.
A karomon, amin Őt tartottam egykoron.
Ő lehunyta szemét, s többé nem nézett rám.
Nem nézett rám.
Körülöttem minden csupa piros,
A csuklóm lüktet, s minden homályos.
Szédülök, mégis mosolygok.
Boldog vagyok.
Mosolyogva köszönök a halálnak,
Ami lassan el jő, én pedig nem fogok ellenállni.
Jöjjön, és ragadjon el magával,
Hisz érzem, hogy a fájdalmam mindjárt elmúlik.
Sötétség vesz körül, és egyedül vagyok.
Hirtelen egy réten találom magam,
Amit virágok borítanak,
A nap pedig fényesen ragyog az égbolton.
Ekkor megpillantom Őt.
Mosolyogva indul el felém,
Majd kezét kinyújtja, s megfogja az enyém.
Végigsimít arcomon, majd csak annyit mond:
- Itt vagyok.
2010. május 28., péntek
Elmúlik
Bejegyezte: gicus19 dátum: 16:06
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése