NOVELLÁIM

2010. május 4., kedd

Karácsony

Már mindent előkészítettem Karácsony éjjelére.
Egész nap megállás nélkül sütöttem, főztem, takarítottam, karácsonyfát díszítettem és, hogy mindezzel végezzek estére, már hajnalban felkeltem.
Annyira izgatott voltam.
Már minden barátomnak megvettem az ajándékot, amit szántam nekik.
Nyolc órára lett megbeszélve a vacsora, amire a tíz, számomra legkedvesebb embert hívtam meg.
Sajnos a szüleim már nem éltek, csupán a nővérem, aki Svájcban töltötte a karácsonyt.
Mivel csak egy óra volt a barátaim érkezéséig, így gyorsan elkészültem.
Egy kis smink, miután felvettem azt a ruhát, amit kivételesen erre az alkalomra szántam, majd laza kontyba fogtam hosszú, vörös hajam.

Pont elkészültem nyolcra, de még nem érkezett meg egy barátom sem, de a jó kedvem nem lankadt.
A késést a nagy hóra fogtam, amiből rengeteg esett előző nap.

Félóránként bámultam kifele az ablakon, és néztem a kihalt utcát.
Még egyszer az asztalra pillantottam, amit szépen feldíszítettem, és már a vacsorával is régen elkészültem.
Annyit főztem, sütöttem, hogy egy hadseregnek is elég lett volna.
Kimentem a konyhába és vágtam magamnak egy kis csokis kekszet, amivel egy jó ideig elvoltam.

Már tíz óra lehetett, mikor már nem éreztem semmit. Sem izgatottságot, sem boldogságot.
Rá kellett jönnöm, hogy felültettek.
Egy „barátom” sem jött el, pedig megígérték. Még egy üzenetet sem kaptam tőlük. Egytől sem.
Szörnyű volt az a tudat, hogy senki sem akarja velem tölteni a Karácsonyt, pedig annyit készültem rá.
Ekkor csöngettek az ajtón, én pedig úgy rohantam a bejárathoz, mintha kergettek volna, arcomon pedig hatalmas mosoly terült el, hogy talán Ők érkeztek meg…
De amint szélesre tártam az ajtót csalódottság töltött el, a mosolyom pedig eltűnt.
A postás állt előttem, ami furcsa volt karácsonykor.
A kézbesítő átnyújtott nekem egy képeslapot, majd "Boldog Karácsonyt" kívánt, és elment.
A nővéremtől jött a lap.

Drága Húgom! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!


Legalább Ő gondolt rám – mondtam magamban, és leültem a kanapéra. - Talán rossz ember vagyok – gondoltam. Tekintetem az étkező asztalra siklott, ami telis-tele volt főtt étellel és sütikkel.
Hiába volt minden fáradozásom.
Ismét kinéztem az ablakon, hátha most érkeznek meg… de nem így történt. Senki sem volt az utcán, csupán egy kóbor kutya sétált el a ház előtt, ami fáradtan rogyott össze a ház kapuja előtt.
Kirohantam a házból, majd óvatosan megközelítettem a kutyát. Letérdeltem mellé a hóba, majd megsimogattam a buksiját. Szegény kutya teljesen le volt fogyva, már-már betegesen sovány volt.
Felvettem az ölembe, és bevittem a házba, majd lefektettem a kanapéra.
Szomorú szemekkel nézett rám. Ugyanolyan bánatos volt, mint én.
Egyedül volt karácsonykor, akárcsak én, pedig ez az ünnep a szeretetről szól, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk.
Az étkezőasztalhoz mentem, és leemeltem róla a főtt húsos tálat, majd letettem a kutya elé, aki először kérdőn tekintett rám, s mikor látta, hogy ez csak az övé, leugrott a kanapéról, aztán rávetette magát a húsokra.
Olyan jóízűen falatozott, hogy ezt megmosolyogtam.
Legalább Ő boldog.
Leültem abba fotelbe, ami az utcára nézett, majd kibámultam az ablakon. Egyszer csak éreztem, hogy valami motoszkál a lábamnál. Lenéztem és láttam, hogy a kutyus volt, aki bánatos kis kutya szemekkel figyelt engem.
- Szeretnél az ölembe ülni? - kérdeztem, közben lehajoltam hozzá. Megnyalta az arcom, hátra dőltem, és hagytam, hogy az ölemben feküdjön. Elmosolyodtam, majd simogatni kezdtem a kutyus fejét.
Mégsem kellett egyedül töltenünk a Karácsonyt.

0 megjegyzés: