Múltbéli ismerős

Rég volt már, hogy elhagytam Chicagót és Cullen lettem, pedig úgy emlékszem arra időre, mintha csak néhány nappal ezelőtt történt volna.
A világháború a végéhez közeledett, de akkor egy új betegség ütötte fel a fejét; a spanyolnátha. A szüleim belehaltak, én pedig a halál küszöbén álltam, mikor Carlisle rám talált.
A mai napig emlékszem arra a tűzre, ami lángba borította az egész testemet. A tűz a csontjaimig hatolt, és úgy éreztem, felemészt. Hallottam a magam ordítását, s azt kívántam, bárcsak meghalnék, és bár ne érezném azt a fájdalmat. A méreg, ami a szervezetembe került, lassan, és fájdalmasan terjedt el a testem összes pontjában. Mintha a lángok közé dobtak volna…
Miután átváltoztam, Carlisle adoptált, így lettem Edward Anthony Cullen.

Újszülöttként erősebb voltam, mint apám, s a vér örök életre a részemmé vált. Vágytam rá, akartam, s csak egy cél lebegett a szemem előtt: a szomjúságom csillapítása.
Az az érzés, mikor a friss nedű az ajkadhoz ér, és érzed, hogy enyhül a szomjúságod minden egyes elfogyasztott állat után, bár teljesen nem múlik el, mégis megnyugvást okoz valamelyest.
Carlisle segíteni próbált, és megmutatta, hogy van más út is; nem kell embereket ölnünk az életben maradásunkhoz.
A vámpírrá válásom után felfedeztem a képességemet, ami a gondolatolvasás volt. Minden embert hallottam a fejemben, és majd’ megőrültem tőle… Mind egyszerre beszéltek és nem tudtam leállítani. Még vadászni sem mentem el, pedig az talán megnyugtatott volna. Talán.
Apám egész nap dolgozott, így legalább akkor egyedül lehettem. Csak azután hagyott magamra, mikor már valamennyire sikerült kontrollálnom magam.

Évekig éltem „vegetáriánusként”, de nem bírtam tovább. Egyszer kiborult a pohár, én pedig elváltam a családomtól. Esme - akit apám néhány évvel utánam változtatott át – nem akarta, hogy elhagyjam őket, de én úgy éreztem, mennem kell.
Nem érdekelt, hogy merre tartok, csak mentem és mentem. Azzal nem foglalkoztam, hogy hogyan fogok vadászni, csak a kitűzött cél volt a fontos: a szabadság. Bár azt még nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz.

Talán, ha nem ment meg Carlisle, akkor nem követem el azokat a szörnyűségeket. Még most is úgy gondolom, hogy azok a férfiak megérdemelték a halált, de a bűntudat, hogy bántottam őket, és ezzel apámat is, nem múlt el.
Visszatértem a családomhoz, és újra a vegetáriánus életmódot folytattam. Megfogadtam, hogy többet nem okozok csalódást a szüleimnek. Erős leszek, le fogom győzni a bennem levő szörnyet, és leküzdöm a szomjúságomat.

Ismét költözünk, nehogy feltűnjön az embereknek, hogy Carlisle nem öregedett semmit ez alatt a tíz év alatt. Tovább maradtunk a kelleténél, így muszáj elmennünk. Már kinéztük magunknak egy várost, ez pedig London volt. Még sosem jártam ott, pedig - ha beleszámoljuk az emberi életemet -, lassan kilencven éves leszek egy év híján, és most először láthatom ezt a várost.
Öregnek kellene lennem, és otthon ülnöm az unokáimmal körülvéve, de még mindig tizenhét évesnek látszok, és nem találtam meg ez idő alatt azt a valakit, akivel „leélhetném” az életemet.

Ez alatt a hetvenkét év alatt bővült a családom még négy személlyel. Így lett két bátyám és két húgom. Rosalie, Alice, Emmett és Jasper. Alice-szel szorosabb a kapcsolatom, mint a többiekkel. Ő látja a jövőt, tehát azt is tudta, hogy mikor fog velünk találkozni, és követni a vegetáriánus életmódot. Persze nem ezért állt közelebb hozzám. Vele valahogy mindig jobban meg tudom magam érteni, és drága húgom mindig pörög. Természetesen a többieket is szeretem, hisz olyan, mintha édes testvérek lennénk, Esméről és Carlisle-ról ne is beszéljünk. Szüleim helyett szüleim. Sokkal tartozom nekik.

A bőrünk csillogása a napfényben magunkra vonta volna a figyelmet, ezért este repültünk, így nem kellett attól tartanunk, hogy lebukunk. Az ablakon bámultam kifele, és az azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsések a testvéreim. Ők megtalálták a maguk párját, de én… Én egyedül vagyok, és eleinte tényleg örültem a magánynak, de most már én is vágyom egy társra. Egy társra, akivel megbeszélhetem a gondjaimat, elmondhatom az érzéseimet. Legbelül szerelemre vágytam, de mert egy szörnyeteg vagyok, így az évek alatt elkövetett szörnyűségek miatt ezzel büntetnek. Kárhozatra vagyok ítélve; nincs lelkem. A testvéreim megérdemelték a boldogságot. Ismertem Jasper múltját, és ő parancsra ölt, nem pedig önszántából, és mivel nem tudta, hogy lehet másképp is élni, ezért gyilkolt embereket. Én tudtam, mégis borzalmas dolgokat követtem el, amiért örökéletemben bűnhődni fogok.

* * *
Már egy hónapja vagyunk Londonban, és itt is ugyanúgy megbámulnak minket a külsőnk miatt, mint bárhol máshol. Minden egyes ember gondolatát hallom a fejemben.
Mennyire tökéletesek, és gyönyörűek. De vannak olyanok, akik csak nagyképűnek vagy különcöknek tartanak bennünket. Megszoktam az ilyen gondolatokat.

Mennyire egyszerű lenne néha nem türtőztetni magamat, és belekóstolni valamelyikbe. Egyszerű lenne elcsalni a gyanútlan áldozatot egy sikártorba, majd letámadni, és addig inni belőle, amíg lassulni nem kezd a szíve, és végül örökre megszűnik dobogni a mellkasában. Ahogy a friss, meleg nedű lassan oltani kezdi a szomjadat, te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy: Még kell! Még kell!
- Edward! - szólt rám gondolatban Alice, mire bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Nem akartam eldönteni, csupán belegondoltam, milyen lenne.

Lassan lépkedtem a folyosón, most már testvéreim nélkül, mikor egyszer csak belém ütközött. Kiejtette kezeiből a tankönyveit, én pedig segítettem neki összeszedni. Szőkésbarna haja az arcába hullott, miközben sűrű bocsánatkérésekkel árasztott el. Nekem kellett volna elnézést kérnem, hisz nem láttam őt, annyira belemerültem a gondolataimba, pedig egy vámpírnak jó a hallása.

Hirtelen tekintetünk találkozott, én pedig döbbenten meredtem az előttem ácsorgó lányra. Kék szemei, szív alakú arca és rózsás színű ajkai ismerősek voltak. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem jutott eszembe, hol. Lehet, hogy sok fiatal lány járkál a világban ezekkel a jellemzőkkel, mégis úgy éreztem Ő az.
- Te vagy az? – csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mire a lány kérdőn tekintett rám. Gondolataiba merültem, ahol kérdések ezreit véltem felfedezni. Nem tudta ki vagyok, nem ismert, csak bámult aranybarna szemeimbe. Ezt kihasználva jobban szemügyre vettem kipirult arcát, de nem láttam rajta azt a valamit, ami egyedi volt neki.
- Ismerjük egymást? – kérdezte, én pedig összeszedve magam lassan megszólaltam.
- Bocsáss meg, azt hiszem, összekevertelek valakivel – mondtam végül, majd elsiettem, otthagyva a folyosón a lányt, akinek kérdő pillantását a hátamon éreztem.

Nem ő volt az, hisz, hogy is lehetne? Ő már megöregedett, van egy szerető férje és családja, akikkel együtt lehet. Csak én maradtam fiatal, és vált belőlem szörnyeteg. Biztos azt hiszi, meghaltam. Bárcsak úgy lenne.

* *
Nem tudom, miért, de iskola után, utam a temetőbe vezetett. Milyen komikus. Egy vámpír a temetőben. Az emberek mind azt hiszik, hogy nappal sírhelyünkben fekszünk a koporsónkban. De ha tudnák az igazságot… meglepődnének.

Lassan sétáltam a sírkövek mellett, és olvastam a rájuk vésett neveket. Chicagóban talán az enyém is ott van valahol a szüleim mellett. Ott kellene lennem, nem pedig itt. Egyáltalán, miért vagyok most ezen a helyen? Haza kellene mennem.
Leültem az egyik fa tövébe és lehajtottam a fejem. Minden egyszerűbb lenne, ha halott lennék, szerintem, senkinek sem hiányoznék.
Hátra vetettem a fejem, és az eget kezdtem bámulni. Már gyülekeztek a gomolyfelhők, hogy aztán, mikor elegendő csapadék gyűlt össze bennük, eláztassák az egész várost. Igen, ezért jöttünk ide, az eső miatt.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt tudtam, hogy haza kell mennem. Felálltam a földről, ám ekkor megpillantottam egy sírkövet, amire egy név volt rávésve. Egy ismerős név. Közelebb mentem hozzá, majd letérdeltem elé. Kezemet végighúztam a néven, majd a dátumon.
1902-1975.
Tévedtem.

Fájdalom

"A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van."

"Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom... Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon. "

Elmúlik

Az ágyamon fekszem,
S elmélkedem,
Mi helyes,
És mi helytelen?

Bár már eldöntöttem,
S szívemet is kiöntöttem
Egy naplónak,
Ami a végét jelenti e hónapnak.

Nem hónapnak, életnek,
Miből hiányoznak a fények,
A fények, amik régen benne éltek,
De mára már kialudtak ezek.

Könnyeim megállás nélkül folynak.
Arcomat párnámba temetve halkítom zokogásomat,
Hisz még utoljára kisírom magam,
Hogy aztán békében nyugodhassak.

Elgyötört arccal állok a tükör előtt,
Kezemben pedig a megmentőm.
A tükörképem, mint kísértet tekint rám.
Árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Leülök a csempére, s lehunyom szemem.
Karomon kitapintom a verőerem,
Majd nagyot sóhajtok,
S a pengét csuklómra rakom.

Csak egy vágás, és vége mindennek.
Csak egy vágás, s vége a kínszenvedésemnek.
Csak egy vágás, aztán megnyugodhatok.
Csak egy vágás, azután végre elmosolyodhatok.

Vörös vérem végig folyik a karomon.
A karomon, amin Őt tartottam egykoron.
Ő lehunyta szemét, s többé nem nézett rám.
Nem nézett rám.

Körülöttem minden csupa piros,
A csuklóm lüktet, s minden homályos.
Szédülök, mégis mosolygok.
Boldog vagyok.

Mosolyogva köszönök a halálnak,
Ami lassan el jő, én pedig nem fogok ellenállni.
Jöjjön, és ragadjon el magával,
Hisz érzem, hogy a fájdalmam mindjárt elmúlik.

Sötétség vesz körül, és egyedül vagyok.
Hirtelen egy réten találom magam,
Amit virágok borítanak,
A nap pedig fényesen ragyog az égbolton.

Ekkor megpillantom Őt.
Mosolyogva indul el felém,
Majd kezét kinyújtja, s megfogja az enyém.
Végigsimít arcomon, majd csak annyit mond:
- Itt vagyok.

Egyedül

Elment, magamra hagyott,
Egyedül maradtam,
Egyedül a világban,
A világban, ahol minden elhagyatott.

Csak magam vagyok
Ebben az ürességben.
Nélküle kell, éljek a semmiségben,
Ahol egyedül vagyok.

Nem bírom Nélküle.
A szívem majd’ megszakad,
Pedig dobognia már nem szabad,
Mégis szüntelenül verdes.

Vége, tényleg vége.
Végleg elment, és soha nem jön vissza.
A fájdalom elviselhetetlen számomra,
És úgy érzem, az életemnek ezzel vége.

Így kell lennie,
Hisz létem mit sem ér,
Ha Ő hozzám nem ér,
S ajkai nem érinti az enyémeket.

Igen, ezt kell tennem!
Megszüntetem a fájdalmamat,
És vége lesz a megpróbáltatásoknak.
Igen, véget kell vetnem…!

Folytatása következik...

Vers: Vége

Futok, futok és futok,
De akárhova is bújok.
Megtalál
És annyiszor érzem, hogy eljön a halál.

Az erdőbe rohanok,
A szívem őrült gyorsasággal veri a tam-tamot.
Hallom, hogy közelít felém,
Majd egy ágreccsenés.

Ismét rohanni kezdek a sötét erdőben.
Elbotlok egy kiálló fa gyökerében,
És tudom, hogy az üldözőm a hátam mögött van
Mellettem van.

Egy éles fájdalom a hátban,
Majd a hasban.
Fejemet hátradönti,
Hideg penge a nyakamat érinti.

Csurog a vér,
Ömlik a vér,
Én pedig fuldokolva zuhanok előre,
Majd minden sötétülni kezd körülöttem.

Vérrel telik meg a tüdőm,
És nem kapok levegőt.
Üldözőm gonosz kacaját hallom,
Majd végleg elnyom az „álom”.

Karácsony

Már mindent előkészítettem Karácsony éjjelére.
Egész nap megállás nélkül sütöttem, főztem, takarítottam, karácsonyfát díszítettem és, hogy mindezzel végezzek estére, már hajnalban felkeltem.
Annyira izgatott voltam.
Már minden barátomnak megvettem az ajándékot, amit szántam nekik.
Nyolc órára lett megbeszélve a vacsora, amire a tíz, számomra legkedvesebb embert hívtam meg.
Sajnos a szüleim már nem éltek, csupán a nővérem, aki Svájcban töltötte a karácsonyt.
Mivel csak egy óra volt a barátaim érkezéséig, így gyorsan elkészültem.
Egy kis smink, miután felvettem azt a ruhát, amit kivételesen erre az alkalomra szántam, majd laza kontyba fogtam hosszú, vörös hajam.

Pont elkészültem nyolcra, de még nem érkezett meg egy barátom sem, de a jó kedvem nem lankadt.
A késést a nagy hóra fogtam, amiből rengeteg esett előző nap.

Félóránként bámultam kifele az ablakon, és néztem a kihalt utcát.
Még egyszer az asztalra pillantottam, amit szépen feldíszítettem, és már a vacsorával is régen elkészültem.
Annyit főztem, sütöttem, hogy egy hadseregnek is elég lett volna.
Kimentem a konyhába és vágtam magamnak egy kis csokis kekszet, amivel egy jó ideig elvoltam.

Már tíz óra lehetett, mikor már nem éreztem semmit. Sem izgatottságot, sem boldogságot.
Rá kellett jönnöm, hogy felültettek.
Egy „barátom” sem jött el, pedig megígérték. Még egy üzenetet sem kaptam tőlük. Egytől sem.
Szörnyű volt az a tudat, hogy senki sem akarja velem tölteni a Karácsonyt, pedig annyit készültem rá.
Ekkor csöngettek az ajtón, én pedig úgy rohantam a bejárathoz, mintha kergettek volna, arcomon pedig hatalmas mosoly terült el, hogy talán Ők érkeztek meg…
De amint szélesre tártam az ajtót csalódottság töltött el, a mosolyom pedig eltűnt.
A postás állt előttem, ami furcsa volt karácsonykor.
A kézbesítő átnyújtott nekem egy képeslapot, majd "Boldog Karácsonyt" kívánt, és elment.
A nővéremtől jött a lap.

Drága Húgom! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!

Legalább Ő gondolt rám – mondtam magamban, és leültem a kanapéra. - Talán rossz ember vagyok – gondoltam. Tekintetem az étkező asztalra siklott, ami telis-tele volt főtt étellel és sütikkel.
Hiába volt minden fáradozásom.
Ismét kinéztem az ablakon, hátha most érkeznek meg… de nem így történt. Senki sem volt az utcán, csupán egy kóbor kutya sétált el a ház előtt, ami fáradtan rogyott össze a ház kapuja előtt.
Kirohantam a házból, majd óvatosan megközelítettem a kutyát. Letérdeltem mellé a hóba, majd megsimogattam a buksiját. Szegény kutya teljesen le volt fogyva, már-már betegesen sovány volt.
Felvettem az ölembe, és bevittem a házba, majd lefektettem a kanapéra.
Szomorú szemekkel nézett rám. Ugyanolyan bánatos volt, mint én.
Egyedül volt karácsonykor, akárcsak én, pedig ez az ünnep a szeretetről szól, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk.
Az étkezőasztalhoz mentem, és leemeltem róla a főtt húsos tálat, majd letettem a kutya elé, aki először kérdőn tekintett rám, s mikor látta, hogy ez csak az övé, leugrott a kanapéról, aztán rávetette magát a húsokra.
Olyan jóízűen falatozott, hogy ezt megmosolyogtam.
Legalább Ő boldog.
Leültem abba fotelbe, ami az utcára nézett, majd kibámultam az ablakon. Egyszer csak éreztem, hogy valami motoszkál a lábamnál. Lenéztem és láttam, hogy a kutyus volt, aki bánatos kis kutya szemekkel figyelt engem.
- Szeretnél az ölembe ülni? - kérdeztem, közben lehajoltam hozzá. Megnyalta az arcom, hátra dőltem, és hagytam, hogy az ölemben feküdjön. Elmosolyodtam, majd simogatni kezdtem a kutyus fejét.
Mégsem kellett egyedül töltenünk a Karácsonyt.

A legenda

Egy helyiségben vagyok, pontosabban egy konyhaféleségben.
Tárva-nyitva van előttem egy ajtó, és látom a régi bútorokat, lépcsőket, amik felfelé vezetnek az emeletre. A lépcső korlátján lehet látni, hogy az idő megkoptatta.
Régi háznak tűnik.
A régies, sárgás fal mellett egy középméretű étkezőasztal helyezkedik el, ezzel szemben pedig a mosogató.
Az asztal mellett egy hatalmas hűtő áll.
A padlón a csempék, fekete és fehér sorrendben vannak lerakva, de a világos csempe, az idő hatására, halvány sárgává változott.
Az asztalnál az anyukám ül.
Mikor megfordulok, már egy másik szobában vagyok. Ez üres, de telis-tele van ablakokkal.
Van egy legenda erről a helyről.

Régen, ebben az épületben nagyon sok gyerek élt.
Egyszer egy nyári estén nagy vihar volt, és a gyerekek bepánikoltak. A nővérek lefogták őket, de ahhoz kevesen voltak, hogy a szobában lévő összes ablakot bezárják. Minden ápolónő a gyerekekkel foglalkozott, kivéve két személyt. Ők eltűntek.
Nem vették észre, hogy a két kisgyerek hiányzik, akik közül egy meghalt abban a borzalmas viharban, és azóta különösebbnél, különösebb dolgok történnek ebben az épületben.
Ez egy elmegyógyintézet volt.

Az ablakok újra nyitva vannak, de ágyak, mint régen most nem voltak itt.
Nekem kell bezárnom az összes ablakot.
Ismét megfordulok, és Vele találom szembe magam.
Rövid, szőkésbarna, göndör haja és szürke szeme van, körülbelül másfél fejjel magasabb, mint én.
Ő Lucas, akivel egy ideje már együtt vagyok. Itt ismertem meg.
Lucas sötét tekintettel mered rám, majd megszólal.
- Gyere velem! – fogja meg a karom és húzni kezd magával.


Kis idő múlva egy hatalmas medencéhez érünk.
Ekkor egy emlékkép villan be nekem.

„Egy lány van a vízben. Fuldoklik; valaki belefojtja a vízbe.
A lány nem kap levegőt; rúgkapál, de az a valaki erősebb nála.
Végül a fuldokló lány teste elernyed, a szeme fennakad…”
Ebben a pillanatban vagyok ismét a valóságban, vagy inkább a jelenben.

Emlékezetben még mindig a lány van, aki megfulladt, ebben a medencében, és aki nagyon, de nagyon hasonlít… Rám.
Mintha csak régi emlékem lenne. Érezem, hogy alig kapok levegőt, a „látomásom” miatt.

- Ezek szerint én vagyok, annak a lánynak a reinkarnációja, de jómagam nem vagyok elmeháborodott. Tehát ezért nem szeretek a medencében úszni – gondolom.

Amint észreveszem, hogy Lucas a medence felé kezd húzni, minden világossá válik számomra.
Meg akar ölni.
Úgy akar végezni velem, mint azzal a lánnyal, az az illető.
Kihúzom kezemet az övéi közül és visszafutok, ahol legelőször voltam, de anya most nincs ott.


Tudom, hogy utánam jön, ez tanúsítja az is, hogy megfogja a karomat és maga felé fordít.
- Miért akarsz megölni? Én szeretlek – ölelem át, hátha ezzel megtudom győzni, hogy ne vegye el az életemet. Visszaölel.
- Meg kell tennem. Így minden jobb lesz.
- De hisz én, szeretlek – mondom megint, de Ő nem szól semmit sem.
- Ez csak egy legenda, nem valós. Ez kitaláció – győzködöm, de tudom, hogy mi az igazság. - Neked kellett volna bezárni az ablakokat, nem nekem – mondom, de mégsem én mondtam.
- Nem, nem az! Az a lány Te vagy, és mióta megszülettél, benned él tovább. Megölt egy gyereket, és hogy ennek vége legyen, Ő vele is végeztek. Tudod, az nem volt benne a legendában, de én tudom. Tudom, mert már akkor is én végeztem Veled.
- Én nem öltem meg senkit sem!
- Még nem! – ragadja meg erősen a karomat, és megint húzni kezd.
- Várj! Legalább a családomtól és Tőled hadd búcsúzzam el. Másnap ölj meg, ne ma, kérlek! – győzködöm ismét. Elgondolkodik, majd rábólint a dologra. – El sem hiszem, hogy hagyom megölni magam – gondolom.




Miután elbúcsúzom a családomtól, Lucas következik.
A medence mellett parkol egy lakókocsi. Egy nagy lakókocsi.
Abban töltöm Vele az éjszakát. Nem merek elaludni, mert attól félek, hogy álmomban végez velem.
Megvárom, amíg elaszik, majd halkan felöltözöm, és minden ablakot beszögelek.


Úgy éjfél tájt már a medence túloldalán állok, és onnan nézem a lakókocsit, aztán…

Aztán mintha egy álomban lennék, ott vagyok a kocsiban és látom Lucast felkelni.
Mintha Ő is látna engem, de nem én vagyok, akit néz, hanem… az anyám.
A testvérem a volán mögött ül és hamarosan gázt fog adni.
Nem tudom, hogy, hogy kerültek ide, csak azt, hogy itt vannak.

A lakókocsi pont úgy áll, hogyha gázt adnak, beleesik a vízbe.
Így történik.
A kocsi megindul, majd belezuhan a mély vízbe. Ijedten kapkodom tekintetemet a testvérem és az anyám között. Még mindig nem jöttem rá, hogy kerültek ide.
Késő!

A kocsiban a vízszint emelkedik.
Hamarosan az egész lakókocsit ellepi a víz, és én visszakerültem a partra.
Látom, ahogy lassan süllyed el a medencevízben a nehéz tárgy, majd végleg ellepi azt.
Még lelki szemeim előtt látom, a halott arcukat, vagyis csak az anyámét és a nővéremét. Lucas megpróbál kiszabadulni, de nem tud, mert az ablakok nem mozdulnak.
Látom, ahogy levegőért kapkod, de nem kap tüdeje friss oxigént, majd lassan megfullad.

Mintha nem is én lennék. Mintha tényleg az a lány volnék, aki megölt egy gyereket. Most én is gyilkoltam, de nem egy embert, hanem hármat…

Aki sosem lehet a Tiéd

Csak álltam, és néztem Őt, ahogy végzi a munkáját, rám se nézve, de tudja, hogy ott állok mögötte, mégsem szólít meg. Még köszönni sem köszön. Láthatatlan vagyok számára, mint a szellemek, akiket csak a fényképen lehet látni.
Szeretem már nagyon régóta, de nem tud róla, mert nem mondtam el neki. Mindent tönkretenne.
Még mindig Őt néztem, és közben végigpásztáztam szememmel testét.
Se nem túl izmos, se nem túl gebe, épp annyira jókötésű, mint amilyennek lennie kell.
Volt alkalmam párszor átölelni, és olyankor boldog voltam. Nagyon boldog.
Akkor kerültem hozzá igazán közel, éreztem édes illatát, ami belőle áradt, és legszívesebben soha, de soha többé nem engedtem volna el. Mégis megtettem. Meg kellett, hogy tegyem, hisz barátnője van, aki szebb és csinosabb, mint én.
Minden nap látom, ahogy ölelkeznek, csókolóznak. Engem sosem szeretne úgy, mint a kedvesét, de én szeretem, ezért kell elengednem Őt! Nem kínozhatom tovább magam! Nem!
Volt egyszer, hogy félreértettem a cselekvéseit, de nem vette észre.
Ő úgy tekint rám, mint barátra, a legjobb barátjára, akivel mindent megoszthat. Ha bánata van, akkor a vállán kisírhatja magát, ha tanács kell, akkor ad, és aki mellette áll jóban, rosszban.
Ilyen egy igaz barát.
Csak azzal nem számolt, hogy ez az igaz barát egyszer belé szeret, és minden egyes együtt töltött percben türtőztetnie kell magát, hogy ne lopjon Tőle egy-egy csókot, mikor mosolyogni látja. Pokolian nehéz.
Most mégsem köszön Nekem, csak tudnám, hogy miért nem. Talán megtudta, hogy többet érzek iránta, szimpla barátságnál, vagy egyszerűen nem akar Velem beszélgetni?
Sosem tetszettem neki, és sosem fogok. Meg is értem. Nem vagyok olyan szép, mint a címlapokon a fotómodellek. Nem vagyok olyan alkat.
A sors folyton keresztbe tesz az embernek. Nekünk mindig az kell, akit lehetetlen elérni.
Ha tetszik egy srác, az általában elérhetetlen, mert vagy nem tetszel neki, vagy barátnője van, vagy épp a saját neméhez vonzódik. Na, azt hívják szívásnak. Nálam az első kettő igaz.
Talán sosem fog elmúlni teljesen a szerelmem iránta, de halványodni, halványodni fog… egy idő után biztos.
Erre már rájöttem, és ha végleg le akarom zárni magamban ezt a dolgot, akkor ez ellen valamit tennem kell!
Lassú léptekkel közelebb mentem Hozzá, majd vállánál fogva magam felé fordítottam, és megcsókoltam.
Ajkai olyan édesek voltak, mint a frissen készült nektár, s olyan puha és meleg, hogy azt szavakkal lehetetlen kifejezni.
Nem húzódott el, mert annyira meglepődött, hogy mozdulni sem tudott.
Miután véget vetettem a csókunknak a szemébe néztem, majd kimondtam, ami egy ideje nem hagy nyugodni.
- Szeretlek.
Szólni sem tudott. Még egy ideig Őt néztem, majd megfordultam, és a kijárat felé mentem, végül kiléptem, nemcsak a helyiségből, hanem az életéből is. Örökre.
Ő az, aki sosem lehet a Tiéd.