NOVELLÁIM

2011. július 18., hétfő

Búcsú

Egy hatalmas teremben vagyok, ahol Ő is ott van. Körülöttünk sok-sok ember, mégis kitűnik a többi közül. Olyan, mintha minden elsötétült volna és csak Ő lenne a világon...

Nem néz rám. Úgy érzem, hogy lassan megszűnök létezni számára. Talán, egy nem kívánatos személy vagyok csak neki, és egyszerűen megtűr. Barátoknak sem mondhatnám magunkat, és úgy beszél velem, hogy legszívesebben soha többet nem állnék vele szóba, de én ennek ellenére is szeretem.
Persze, vannak jó pillanatai is, de úgy hiszem, jobban örül annak, ha minél messzebb vagyok tőle.

Tudom, én csak egy idegen vagyok számára, és hogy örülhetek, ha a nevemet tudja, de meg sem akar ismerni. Bizonyára, már eldöntötte magában, milyen vagyok, pedig alig beszél velem, és jóformán nem is ismer engem. Semmit sem tud rólam, mégis elítél magában.
Mégis, ha időnként a szemembe vagy rám néz, összeszorul a szívem, hisz tudom, hogy soha, de soha nem fog úgy érezni irántam, mint én Őiránta. És tudom, hogy magában undorodik tőlem. Mégis, ha én látom Őt, boldog vagyok.

Bizony, hallottam róla egy s mást, mégsem ítélkezem felette. Próbálom Őt, megismerni. Próbálok összebarátkozni vele, mert ha nem is szeret, legalább annyira a közelében lehetek, hogy elmondja, mi történt vele és hogy van. De olybá tűnik, ez sosem fog valóra válni. Még ez a kis álom is lassan tovaszáll, és én csak magam maradok, távol a sötétben, s onnan fogok kitekinteni rá a fénybe.

Annyiszor lejátszottam már magamban azt a jelenetet, amint elmondom neki, mit érzek iránta, mégis túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Félek a reakciójától, és félek attól, hogy még kevesebbet láthatom. Mert az a közömbösség, az a lenézés, amit irányomban tanúsít, még jobban elviselhető, mintha nem szólna hozzám, vagy nem akarna velem egy légtérben tartózkodni.

Néha, egyszerűen csak ordítanék és sírnék egyszerre. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki tőle. Látom rajta, hogy nem mondja el nekem, miért olyan, amilyen, és van egy olyan érzésem, hogy ezt sosem fogja elárulni.

Na, és a másik dolog. Vagy inkább egy harmadik személy, aki semmit nem tud, és akit irigylek, mert talán tudta nélkül - de lehet, hogy tud róla - elnyerte a szívét. Háttérbe szorultam. Nem mintha eddig nem ott lettem volna. Egy lány, aki még egy átlagos lánynál is kisebbnek érzi magát. Aki megbújik a tömegben, és csak csendben figyel.

De döntöttem! Elengedem! Megpróbálom, mert nem várhatok Rá örökké. Én senki vagyok számára, és az is maradok. Nehéz lesz, de nem kínozhatom tovább magam. Ő mást szeret, és talán jobb is, ha sosem tudja meg, mit érzek iránta, mert ezen csak nevetne, és talán még inkább olyanokat tenne, amikkel fájdalmat okozhat nekem. Nem! Ebből elég! Vártam a csodára, ami sohasem fog eljönni. Ez nem egy film, aminek a vége happy end, hanem ez a valóság, és sokszor rosszul végződik.
Viszont mindig van választás. Vagy kínozzuk magunkat tovább, vagy elengedjük azt, akit szeretünk. Én boldog vagyok, ha Ő is az. Nekem csak ez számít.

Azt hiszem, itt az ideje kilépni a sötétségből, és keresni valaki mást, mert aki keres, az előbb, vagy utóbb, talál is...


Egy hatalmas teremben vagyok, ahol Ő is ott van. Körülöttünk sok-sok ember, mégis kitűnik a többi közül. Olyan, mintha minden elsötétült volna és csak Ő lenne a világon. Senki mást nem látok, csak Őt, ahogy nevetgél és beszélget valakivel, de nem érdekel, hogy kivel, csak az számít, hogy láthatom a mosolyt az arcán. Boldog vagyok, mert Ő is az. Eljött az idő... El kell engednem!