Búcsú

Egy hatalmas teremben vagyok, ahol Ő is ott van. Körülöttünk sok-sok ember, mégis kitűnik a többi közül. Olyan, mintha minden elsötétült volna és csak Ő lenne a világon...

Nem néz rám. Úgy érzem, hogy lassan megszűnök létezni számára. Talán, egy nem kívánatos személy vagyok csak neki, és egyszerűen megtűr. Barátoknak sem mondhatnám magunkat, és úgy beszél velem, hogy legszívesebben soha többet nem állnék vele szóba, de én ennek ellenére is szeretem.
Persze, vannak jó pillanatai is, de úgy hiszem, jobban örül annak, ha minél messzebb vagyok tőle.

Tudom, én csak egy idegen vagyok számára, és hogy örülhetek, ha a nevemet tudja, de meg sem akar ismerni. Bizonyára, már eldöntötte magában, milyen vagyok, pedig alig beszél velem, és jóformán nem is ismer engem. Semmit sem tud rólam, mégis elítél magában.
Mégis, ha időnként a szemembe vagy rám néz, összeszorul a szívem, hisz tudom, hogy soha, de soha nem fog úgy érezni irántam, mint én Őiránta. És tudom, hogy magában undorodik tőlem. Mégis, ha én látom Őt, boldog vagyok.

Bizony, hallottam róla egy s mást, mégsem ítélkezem felette. Próbálom Őt, megismerni. Próbálok összebarátkozni vele, mert ha nem is szeret, legalább annyira a közelében lehetek, hogy elmondja, mi történt vele és hogy van. De olybá tűnik, ez sosem fog valóra válni. Még ez a kis álom is lassan tovaszáll, és én csak magam maradok, távol a sötétben, s onnan fogok kitekinteni rá a fénybe.

Annyiszor lejátszottam már magamban azt a jelenetet, amint elmondom neki, mit érzek iránta, mégis túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Félek a reakciójától, és félek attól, hogy még kevesebbet láthatom. Mert az a közömbösség, az a lenézés, amit irányomban tanúsít, még jobban elviselhető, mintha nem szólna hozzám, vagy nem akarna velem egy légtérben tartózkodni.

Néha, egyszerűen csak ordítanék és sírnék egyszerre. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki tőle. Látom rajta, hogy nem mondja el nekem, miért olyan, amilyen, és van egy olyan érzésem, hogy ezt sosem fogja elárulni.

Na, és a másik dolog. Vagy inkább egy harmadik személy, aki semmit nem tud, és akit irigylek, mert talán tudta nélkül - de lehet, hogy tud róla - elnyerte a szívét. Háttérbe szorultam. Nem mintha eddig nem ott lettem volna. Egy lány, aki még egy átlagos lánynál is kisebbnek érzi magát. Aki megbújik a tömegben, és csak csendben figyel.

De döntöttem! Elengedem! Megpróbálom, mert nem várhatok Rá örökké. Én senki vagyok számára, és az is maradok. Nehéz lesz, de nem kínozhatom tovább magam. Ő mást szeret, és talán jobb is, ha sosem tudja meg, mit érzek iránta, mert ezen csak nevetne, és talán még inkább olyanokat tenne, amikkel fájdalmat okozhat nekem. Nem! Ebből elég! Vártam a csodára, ami sohasem fog eljönni. Ez nem egy film, aminek a vége happy end, hanem ez a valóság, és sokszor rosszul végződik.
Viszont mindig van választás. Vagy kínozzuk magunkat tovább, vagy elengedjük azt, akit szeretünk. Én boldog vagyok, ha Ő is az. Nekem csak ez számít.

Azt hiszem, itt az ideje kilépni a sötétségből, és keresni valaki mást, mert aki keres, az előbb, vagy utóbb, talál is...


Egy hatalmas teremben vagyok, ahol Ő is ott van. Körülöttünk sok-sok ember, mégis kitűnik a többi közül. Olyan, mintha minden elsötétült volna és csak Ő lenne a világon. Senki mást nem látok, csak Őt, ahogy nevetgél és beszélget valakivel, de nem érdekel, hogy kivel, csak az számít, hogy láthatom a mosolyt az arcán. Boldog vagyok, mert Ő is az. Eljött az idő... El kell engednem!

Múltbéli ismerős

Rég volt már, hogy elhagytam Chicagót és Cullen lettem, pedig úgy emlékszem arra időre, mintha csak néhány nappal ezelőtt történt volna.
A világháború a végéhez közeledett, de akkor egy új betegség ütötte fel a fejét; a spanyolnátha. A szüleim belehaltak, én pedig a halál küszöbén álltam, mikor Carlisle rám talált.
A mai napig emlékszem arra a tűzre, ami lángba borította az egész testemet. A tűz a csontjaimig hatolt, és úgy éreztem, felemészt. Hallottam a magam ordítását, s azt kívántam, bárcsak meghalnék, és bár ne érezném azt a fájdalmat. A méreg, ami a szervezetembe került, lassan, és fájdalmasan terjedt el a testem összes pontjában. Mintha a lángok közé dobtak volna…
Miután átváltoztam, Carlisle adoptált, így lettem Edward Anthony Cullen.

Újszülöttként erősebb voltam, mint apám, s a vér örök életre a részemmé vált. Vágytam rá, akartam, s csak egy cél lebegett a szemem előtt: a szomjúságom csillapítása.
Az az érzés, mikor a friss nedű az ajkadhoz ér, és érzed, hogy enyhül a szomjúságod minden egyes elfogyasztott állat után, bár teljesen nem múlik el, mégis megnyugvást okoz valamelyest.
Carlisle segíteni próbált, és megmutatta, hogy van más út is; nem kell embereket ölnünk az életben maradásunkhoz.
A vámpírrá válásom után felfedeztem a képességemet, ami a gondolatolvasás volt. Minden embert hallottam a fejemben, és majd’ megőrültem tőle… Mind egyszerre beszéltek és nem tudtam leállítani. Még vadászni sem mentem el, pedig az talán megnyugtatott volna. Talán.
Apám egész nap dolgozott, így legalább akkor egyedül lehettem. Csak azután hagyott magamra, mikor már valamennyire sikerült kontrollálnom magam.

Évekig éltem „vegetáriánusként”, de nem bírtam tovább. Egyszer kiborult a pohár, én pedig elváltam a családomtól. Esme - akit apám néhány évvel utánam változtatott át – nem akarta, hogy elhagyjam őket, de én úgy éreztem, mennem kell.
Nem érdekelt, hogy merre tartok, csak mentem és mentem. Azzal nem foglalkoztam, hogy hogyan fogok vadászni, csak a kitűzött cél volt a fontos: a szabadság. Bár azt még nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz.

Talán, ha nem ment meg Carlisle, akkor nem követem el azokat a szörnyűségeket. Még most is úgy gondolom, hogy azok a férfiak megérdemelték a halált, de a bűntudat, hogy bántottam őket, és ezzel apámat is, nem múlt el.
Visszatértem a családomhoz, és újra a vegetáriánus életmódot folytattam. Megfogadtam, hogy többet nem okozok csalódást a szüleimnek. Erős leszek, le fogom győzni a bennem levő szörnyet, és leküzdöm a szomjúságomat.

Ismét költözünk, nehogy feltűnjön az embereknek, hogy Carlisle nem öregedett semmit ez alatt a tíz év alatt. Tovább maradtunk a kelleténél, így muszáj elmennünk. Már kinéztük magunknak egy várost, ez pedig London volt. Még sosem jártam ott, pedig - ha beleszámoljuk az emberi életemet -, lassan kilencven éves leszek egy év híján, és most először láthatom ezt a várost.
Öregnek kellene lennem, és otthon ülnöm az unokáimmal körülvéve, de még mindig tizenhét évesnek látszok, és nem találtam meg ez idő alatt azt a valakit, akivel „leélhetném” az életemet.

Ez alatt a hetvenkét év alatt bővült a családom még négy személlyel. Így lett két bátyám és két húgom. Rosalie, Alice, Emmett és Jasper. Alice-szel szorosabb a kapcsolatom, mint a többiekkel. Ő látja a jövőt, tehát azt is tudta, hogy mikor fog velünk találkozni, és követni a vegetáriánus életmódot. Persze nem ezért állt közelebb hozzám. Vele valahogy mindig jobban meg tudom magam érteni, és drága húgom mindig pörög. Természetesen a többieket is szeretem, hisz olyan, mintha édes testvérek lennénk, Esméről és Carlisle-ról ne is beszéljünk. Szüleim helyett szüleim. Sokkal tartozom nekik.

A bőrünk csillogása a napfényben magunkra vonta volna a figyelmet, ezért este repültünk, így nem kellett attól tartanunk, hogy lebukunk. Az ablakon bámultam kifele, és az azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsések a testvéreim. Ők megtalálták a maguk párját, de én… Én egyedül vagyok, és eleinte tényleg örültem a magánynak, de most már én is vágyom egy társra. Egy társra, akivel megbeszélhetem a gondjaimat, elmondhatom az érzéseimet. Legbelül szerelemre vágytam, de mert egy szörnyeteg vagyok, így az évek alatt elkövetett szörnyűségek miatt ezzel büntetnek. Kárhozatra vagyok ítélve; nincs lelkem. A testvéreim megérdemelték a boldogságot. Ismertem Jasper múltját, és ő parancsra ölt, nem pedig önszántából, és mivel nem tudta, hogy lehet másképp is élni, ezért gyilkolt embereket. Én tudtam, mégis borzalmas dolgokat követtem el, amiért örökéletemben bűnhődni fogok.

* * *
Már egy hónapja vagyunk Londonban, és itt is ugyanúgy megbámulnak minket a külsőnk miatt, mint bárhol máshol. Minden egyes ember gondolatát hallom a fejemben.
Mennyire tökéletesek, és gyönyörűek. De vannak olyanok, akik csak nagyképűnek vagy különcöknek tartanak bennünket. Megszoktam az ilyen gondolatokat.

Mennyire egyszerű lenne néha nem türtőztetni magamat, és belekóstolni valamelyikbe. Egyszerű lenne elcsalni a gyanútlan áldozatot egy sikártorba, majd letámadni, és addig inni belőle, amíg lassulni nem kezd a szíve, és végül örökre megszűnik dobogni a mellkasában. Ahogy a friss, meleg nedű lassan oltani kezdi a szomjadat, te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy: Még kell! Még kell!
- Edward! - szólt rám gondolatban Alice, mire bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Nem akartam eldönteni, csupán belegondoltam, milyen lenne.

Lassan lépkedtem a folyosón, most már testvéreim nélkül, mikor egyszer csak belém ütközött. Kiejtette kezeiből a tankönyveit, én pedig segítettem neki összeszedni. Szőkésbarna haja az arcába hullott, miközben sűrű bocsánatkérésekkel árasztott el. Nekem kellett volna elnézést kérnem, hisz nem láttam őt, annyira belemerültem a gondolataimba, pedig egy vámpírnak jó a hallása.

Hirtelen tekintetünk találkozott, én pedig döbbenten meredtem az előttem ácsorgó lányra. Kék szemei, szív alakú arca és rózsás színű ajkai ismerősek voltak. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem jutott eszembe, hol. Lehet, hogy sok fiatal lány járkál a világban ezekkel a jellemzőkkel, mégis úgy éreztem Ő az.
- Te vagy az? – csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mire a lány kérdőn tekintett rám. Gondolataiba merültem, ahol kérdések ezreit véltem felfedezni. Nem tudta ki vagyok, nem ismert, csak bámult aranybarna szemeimbe. Ezt kihasználva jobban szemügyre vettem kipirult arcát, de nem láttam rajta azt a valamit, ami egyedi volt neki.
- Ismerjük egymást? – kérdezte, én pedig összeszedve magam lassan megszólaltam.
- Bocsáss meg, azt hiszem, összekevertelek valakivel – mondtam végül, majd elsiettem, otthagyva a folyosón a lányt, akinek kérdő pillantását a hátamon éreztem.

Nem ő volt az, hisz, hogy is lehetne? Ő már megöregedett, van egy szerető férje és családja, akikkel együtt lehet. Csak én maradtam fiatal, és vált belőlem szörnyeteg. Biztos azt hiszi, meghaltam. Bárcsak úgy lenne.

* *
Nem tudom, miért, de iskola után, utam a temetőbe vezetett. Milyen komikus. Egy vámpír a temetőben. Az emberek mind azt hiszik, hogy nappal sírhelyünkben fekszünk a koporsónkban. De ha tudnák az igazságot… meglepődnének.

Lassan sétáltam a sírkövek mellett, és olvastam a rájuk vésett neveket. Chicagóban talán az enyém is ott van valahol a szüleim mellett. Ott kellene lennem, nem pedig itt. Egyáltalán, miért vagyok most ezen a helyen? Haza kellene mennem.
Leültem az egyik fa tövébe és lehajtottam a fejem. Minden egyszerűbb lenne, ha halott lennék, szerintem, senkinek sem hiányoznék.
Hátra vetettem a fejem, és az eget kezdtem bámulni. Már gyülekeztek a gomolyfelhők, hogy aztán, mikor elegendő csapadék gyűlt össze bennük, eláztassák az egész várost. Igen, ezért jöttünk ide, az eső miatt.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt tudtam, hogy haza kell mennem. Felálltam a földről, ám ekkor megpillantottam egy sírkövet, amire egy név volt rávésve. Egy ismerős név. Közelebb mentem hozzá, majd letérdeltem elé. Kezemet végighúztam a néven, majd a dátumon.
1902-1975.
Tévedtem.

Fájdalom

"A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van."

"Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom... Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon. "

Elmúlik

Az ágyamon fekszem,
S elmélkedem,
Mi helyes,
És mi helytelen?

Bár már eldöntöttem,
S szívemet is kiöntöttem
Egy naplónak,
Ami a végét jelenti e hónapnak.

Nem hónapnak, életnek,
Miből hiányoznak a fények,
A fények, amik régen benne éltek,
De mára már kialudtak ezek.

Könnyeim megállás nélkül folynak.
Arcomat párnámba temetve halkítom zokogásomat,
Hisz még utoljára kisírom magam,
Hogy aztán békében nyugodhassak.

Elgyötört arccal állok a tükör előtt,
Kezemben pedig a megmentőm.
A tükörképem, mint kísértet tekint rám.
Árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Leülök a csempére, s lehunyom szemem.
Karomon kitapintom a verőerem,
Majd nagyot sóhajtok,
S a pengét csuklómra rakom.

Csak egy vágás, és vége mindennek.
Csak egy vágás, s vége a kínszenvedésemnek.
Csak egy vágás, aztán megnyugodhatok.
Csak egy vágás, azután végre elmosolyodhatok.

Vörös vérem végig folyik a karomon.
A karomon, amin Őt tartottam egykoron.
Ő lehunyta szemét, s többé nem nézett rám.
Nem nézett rám.

Körülöttem minden csupa piros,
A csuklóm lüktet, s minden homályos.
Szédülök, mégis mosolygok.
Boldog vagyok.

Mosolyogva köszönök a halálnak,
Ami lassan el jő, én pedig nem fogok ellenállni.
Jöjjön, és ragadjon el magával,
Hisz érzem, hogy a fájdalmam mindjárt elmúlik.

Sötétség vesz körül, és egyedül vagyok.
Hirtelen egy réten találom magam,
Amit virágok borítanak,
A nap pedig fényesen ragyog az égbolton.

Ekkor megpillantom Őt.
Mosolyogva indul el felém,
Majd kezét kinyújtja, s megfogja az enyém.
Végigsimít arcomon, majd csak annyit mond:
- Itt vagyok.

Egyedül

Elment, magamra hagyott,
Egyedül maradtam,
Egyedül a világban,
A világban, ahol minden elhagyatott.

Csak magam vagyok
Ebben az ürességben.
Nélküle kell, éljek a semmiségben,
Ahol egyedül vagyok.

Nem bírom Nélküle.
A szívem majd’ megszakad,
Pedig dobognia már nem szabad,
Mégis szüntelenül verdes.

Vége, tényleg vége.
Végleg elment, és soha nem jön vissza.
A fájdalom elviselhetetlen számomra,
És úgy érzem, az életemnek ezzel vége.

Így kell lennie,
Hisz létem mit sem ér,
Ha Ő hozzám nem ér,
S ajkai nem érinti az enyémeket.

Igen, ezt kell tennem!
Megszüntetem a fájdalmamat,
És vége lesz a megpróbáltatásoknak.
Igen, véget kell vetnem…!

Folytatása következik...

Vers: Vége

Futok, futok és futok,
De akárhova is bújok.
Megtalál
És annyiszor érzem, hogy eljön a halál.

Az erdőbe rohanok,
A szívem őrült gyorsasággal veri a tam-tamot.
Hallom, hogy közelít felém,
Majd egy ágreccsenés.

Ismét rohanni kezdek a sötét erdőben.
Elbotlok egy kiálló fa gyökerében,
És tudom, hogy az üldözőm a hátam mögött van
Mellettem van.

Egy éles fájdalom a hátban,
Majd a hasban.
Fejemet hátradönti,
Hideg penge a nyakamat érinti.

Csurog a vér,
Ömlik a vér,
Én pedig fuldokolva zuhanok előre,
Majd minden sötétülni kezd körülöttem.

Vérrel telik meg a tüdőm,
És nem kapok levegőt.
Üldözőm gonosz kacaját hallom,
Majd végleg elnyom az „álom”.

Karácsony

Már mindent előkészítettem Karácsony éjjelére.
Egész nap megállás nélkül sütöttem, főztem, takarítottam, karácsonyfát díszítettem és, hogy mindezzel végezzek estére, már hajnalban felkeltem.
Annyira izgatott voltam.
Már minden barátomnak megvettem az ajándékot, amit szántam nekik.
Nyolc órára lett megbeszélve a vacsora, amire a tíz, számomra legkedvesebb embert hívtam meg.
Sajnos a szüleim már nem éltek, csupán a nővérem, aki Svájcban töltötte a karácsonyt.
Mivel csak egy óra volt a barátaim érkezéséig, így gyorsan elkészültem.
Egy kis smink, miután felvettem azt a ruhát, amit kivételesen erre az alkalomra szántam, majd laza kontyba fogtam hosszú, vörös hajam.

Pont elkészültem nyolcra, de még nem érkezett meg egy barátom sem, de a jó kedvem nem lankadt.
A késést a nagy hóra fogtam, amiből rengeteg esett előző nap.

Félóránként bámultam kifele az ablakon, és néztem a kihalt utcát.
Még egyszer az asztalra pillantottam, amit szépen feldíszítettem, és már a vacsorával is régen elkészültem.
Annyit főztem, sütöttem, hogy egy hadseregnek is elég lett volna.
Kimentem a konyhába és vágtam magamnak egy kis csokis kekszet, amivel egy jó ideig elvoltam.

Már tíz óra lehetett, mikor már nem éreztem semmit. Sem izgatottságot, sem boldogságot.
Rá kellett jönnöm, hogy felültettek.
Egy „barátom” sem jött el, pedig megígérték. Még egy üzenetet sem kaptam tőlük. Egytől sem.
Szörnyű volt az a tudat, hogy senki sem akarja velem tölteni a Karácsonyt, pedig annyit készültem rá.
Ekkor csöngettek az ajtón, én pedig úgy rohantam a bejárathoz, mintha kergettek volna, arcomon pedig hatalmas mosoly terült el, hogy talán Ők érkeztek meg…
De amint szélesre tártam az ajtót csalódottság töltött el, a mosolyom pedig eltűnt.
A postás állt előttem, ami furcsa volt karácsonykor.
A kézbesítő átnyújtott nekem egy képeslapot, majd "Boldog Karácsonyt" kívánt, és elment.
A nővéremtől jött a lap.

Drága Húgom! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!

Legalább Ő gondolt rám – mondtam magamban, és leültem a kanapéra. - Talán rossz ember vagyok – gondoltam. Tekintetem az étkező asztalra siklott, ami telis-tele volt főtt étellel és sütikkel.
Hiába volt minden fáradozásom.
Ismét kinéztem az ablakon, hátha most érkeznek meg… de nem így történt. Senki sem volt az utcán, csupán egy kóbor kutya sétált el a ház előtt, ami fáradtan rogyott össze a ház kapuja előtt.
Kirohantam a házból, majd óvatosan megközelítettem a kutyát. Letérdeltem mellé a hóba, majd megsimogattam a buksiját. Szegény kutya teljesen le volt fogyva, már-már betegesen sovány volt.
Felvettem az ölembe, és bevittem a házba, majd lefektettem a kanapéra.
Szomorú szemekkel nézett rám. Ugyanolyan bánatos volt, mint én.
Egyedül volt karácsonykor, akárcsak én, pedig ez az ünnep a szeretetről szól, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk.
Az étkezőasztalhoz mentem, és leemeltem róla a főtt húsos tálat, majd letettem a kutya elé, aki először kérdőn tekintett rám, s mikor látta, hogy ez csak az övé, leugrott a kanapéról, aztán rávetette magát a húsokra.
Olyan jóízűen falatozott, hogy ezt megmosolyogtam.
Legalább Ő boldog.
Leültem abba fotelbe, ami az utcára nézett, majd kibámultam az ablakon. Egyszer csak éreztem, hogy valami motoszkál a lábamnál. Lenéztem és láttam, hogy a kutyus volt, aki bánatos kis kutya szemekkel figyelt engem.
- Szeretnél az ölembe ülni? - kérdeztem, közben lehajoltam hozzá. Megnyalta az arcom, hátra dőltem, és hagytam, hogy az ölemben feküdjön. Elmosolyodtam, majd simogatni kezdtem a kutyus fejét.
Mégsem kellett egyedül töltenünk a Karácsonyt.