Rég volt már, hogy elhagytam Chicagót és Cullen lettem, pedig úgy emlékszem arra időre, mintha csak néhány nappal ezelőtt történt volna.
A világháború a végéhez közeledett, de akkor egy új betegség ütötte fel a fejét; a spanyolnátha. A szüleim belehaltak, én pedig a halál küszöbén álltam, mikor Carlisle rám talált.
A mai napig emlékszem arra a tűzre, ami lángba borította az egész testemet. A tűz a csontjaimig hatolt, és úgy éreztem, felemészt. Hallottam a magam ordítását, s azt kívántam, bárcsak meghalnék, és bár ne érezném azt a fájdalmat. A méreg, ami a szervezetembe került, lassan, és fájdalmasan terjedt el a testem összes pontjában. Mintha a lángok közé dobtak volna…
Miután átváltoztam, Carlisle adoptált, így lettem Edward Anthony Cullen.
Újszülöttként erősebb voltam, mint apám, s a vér örök életre a részemmé vált. Vágytam rá, akartam, s csak egy cél lebegett a szemem előtt: a szomjúságom csillapítása.
Az az érzés, mikor a friss nedű az ajkadhoz ér, és érzed, hogy enyhül a szomjúságod minden egyes elfogyasztott állat után, bár teljesen nem múlik el, mégis megnyugvást okoz valamelyest.
Carlisle segíteni próbált, és megmutatta, hogy van más út is; nem kell embereket ölnünk az életben maradásunkhoz.
A vámpírrá válásom után felfedeztem a képességemet, ami a gondolatolvasás volt. Minden embert hallottam a fejemben, és majd’ megőrültem tőle… Mind egyszerre beszéltek és nem tudtam leállítani. Még vadászni sem mentem el, pedig az talán megnyugtatott volna. Talán.
Apám egész nap dolgozott, így legalább akkor egyedül lehettem. Csak azután hagyott magamra, mikor már valamennyire sikerült kontrollálnom magam.
Évekig éltem „vegetáriánusként”, de nem bírtam tovább. Egyszer kiborult a pohár, én pedig elváltam a családomtól. Esme - akit apám néhány évvel utánam változtatott át – nem akarta, hogy elhagyjam őket, de én úgy éreztem, mennem kell.
Nem érdekelt, hogy merre tartok, csak mentem és mentem. Azzal nem foglalkoztam, hogy hogyan fogok vadászni, csak a kitűzött cél volt a fontos: a szabadság. Bár azt még nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz.
Talán, ha nem ment meg Carlisle, akkor nem követem el azokat a szörnyűségeket. Még most is úgy gondolom, hogy azok a férfiak megérdemelték a halált, de a bűntudat, hogy bántottam őket, és ezzel apámat is, nem múlt el.
Visszatértem a családomhoz, és újra a vegetáriánus életmódot folytattam. Megfogadtam, hogy többet nem okozok csalódást a szüleimnek. Erős leszek, le fogom győzni a bennem levő szörnyet, és leküzdöm a szomjúságomat.
Ismét költözünk, nehogy feltűnjön az embereknek, hogy Carlisle nem öregedett semmit ez alatt a tíz év alatt. Tovább maradtunk a kelleténél, így muszáj elmennünk. Már kinéztük magunknak egy várost, ez pedig London volt. Még sosem jártam ott, pedig - ha beleszámoljuk az emberi életemet -, lassan kilencven éves leszek egy év híján, és most először láthatom ezt a várost.
Öregnek kellene lennem, és otthon ülnöm az unokáimmal körülvéve, de még mindig tizenhét évesnek látszok, és nem találtam meg ez idő alatt azt a valakit, akivel „leélhetném” az életemet.
Ez alatt a hetvenkét év alatt bővült a családom még négy személlyel. Így lett két bátyám és két húgom. Rosalie, Alice, Emmett és Jasper. Alice-szel szorosabb a kapcsolatom, mint a többiekkel. Ő látja a jövőt, tehát azt is tudta, hogy mikor fog velünk találkozni, és követni a vegetáriánus életmódot. Persze nem ezért állt közelebb hozzám. Vele valahogy mindig jobban meg tudom magam érteni, és drága húgom mindig pörög. Természetesen a többieket is szeretem, hisz olyan, mintha édes testvérek lennénk, Esméről és Carlisle-ról ne is beszéljünk. Szüleim helyett szüleim. Sokkal tartozom nekik.
A bőrünk csillogása a napfényben magunkra vonta volna a figyelmet, ezért este repültünk, így nem kellett attól tartanunk, hogy lebukunk. Az ablakon bámultam kifele, és az azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsések a testvéreim. Ők megtalálták a maguk párját, de én… Én egyedül vagyok, és eleinte tényleg örültem a magánynak, de most már én is vágyom egy társra. Egy társra, akivel megbeszélhetem a gondjaimat, elmondhatom az érzéseimet. Legbelül szerelemre vágytam, de mert egy szörnyeteg vagyok, így az évek alatt elkövetett szörnyűségek miatt ezzel büntetnek. Kárhozatra vagyok ítélve; nincs lelkem. A testvéreim megérdemelték a boldogságot. Ismertem Jasper múltját, és ő parancsra ölt, nem pedig önszántából, és mivel nem tudta, hogy lehet másképp is élni, ezért gyilkolt embereket. Én tudtam, mégis borzalmas dolgokat követtem el, amiért örökéletemben bűnhődni fogok.
Már egy hónapja vagyunk Londonban, és itt is ugyanúgy megbámulnak minket a külsőnk miatt, mint bárhol máshol. Minden egyes ember gondolatát hallom a fejemben.
Mennyire tökéletesek, és gyönyörűek. De vannak olyanok, akik csak nagyképűnek vagy különcöknek tartanak bennünket. Megszoktam az ilyen gondolatokat.
Mennyire egyszerű lenne néha nem türtőztetni magamat, és belekóstolni valamelyikbe. Egyszerű lenne elcsalni a gyanútlan áldozatot egy sikártorba, majd letámadni, és addig inni belőle, amíg lassulni nem kezd a szíve, és végül örökre megszűnik dobogni a mellkasában. Ahogy a friss, meleg nedű lassan oltani kezdi a szomjadat, te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy: Még kell! Még kell!
- Edward! - szólt rám gondolatban Alice, mire bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Nem akartam eldönteni, csupán belegondoltam, milyen lenne.
Lassan lépkedtem a folyosón, most már testvéreim nélkül, mikor egyszer csak belém ütközött. Kiejtette kezeiből a tankönyveit, én pedig segítettem neki összeszedni. Szőkésbarna haja az arcába hullott, miközben sűrű bocsánatkérésekkel árasztott el. Nekem kellett volna elnézést kérnem, hisz nem láttam őt, annyira belemerültem a gondolataimba, pedig egy vámpírnak jó a hallása.
Hirtelen tekintetünk találkozott, én pedig döbbenten meredtem az előttem ácsorgó lányra. Kék szemei, szív alakú arca és rózsás színű ajkai ismerősek voltak. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem jutott eszembe, hol. Lehet, hogy sok fiatal lány járkál a világban ezekkel a jellemzőkkel, mégis úgy éreztem Ő az.
- Te vagy az? – csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mire a lány kérdőn tekintett rám. Gondolataiba merültem, ahol kérdések ezreit véltem felfedezni. Nem tudta ki vagyok, nem ismert, csak bámult aranybarna szemeimbe. Ezt kihasználva jobban szemügyre vettem kipirult arcát, de nem láttam rajta azt a valamit, ami egyedi volt neki.
- Ismerjük egymást? – kérdezte, én pedig összeszedve magam lassan megszólaltam.
- Bocsáss meg, azt hiszem, összekevertelek valakivel – mondtam végül, majd elsiettem, otthagyva a folyosón a lányt, akinek kérdő pillantását a hátamon éreztem.
Nem ő volt az, hisz, hogy is lehetne? Ő már megöregedett, van egy szerető férje és családja, akikkel együtt lehet. Csak én maradtam fiatal, és vált belőlem szörnyeteg. Biztos azt hiszi, meghaltam. Bárcsak úgy lenne.
Nem tudom, miért, de iskola után, utam a temetőbe vezetett. Milyen komikus. Egy vámpír a temetőben. Az emberek mind azt hiszik, hogy nappal sírhelyünkben fekszünk a koporsónkban. De ha tudnák az igazságot… meglepődnének.
Lassan sétáltam a sírkövek mellett, és olvastam a rájuk vésett neveket. Chicagóban talán az enyém is ott van valahol a szüleim mellett. Ott kellene lennem, nem pedig itt. Egyáltalán, miért vagyok most ezen a helyen? Haza kellene mennem.
Leültem az egyik fa tövébe és lehajtottam a fejem. Minden egyszerűbb lenne, ha halott lennék, szerintem, senkinek sem hiányoznék.
Hátra vetettem a fejem, és az eget kezdtem bámulni. Már gyülekeztek a gomolyfelhők, hogy aztán, mikor elegendő csapadék gyűlt össze bennük, eláztassák az egész várost. Igen, ezért jöttünk ide, az eső miatt.
Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt tudtam, hogy haza kell mennem. Felálltam a földről, ám ekkor megpillantottam egy sírkövet, amire egy név volt rávésve. Egy ismerős név. Közelebb mentem hozzá, majd letérdeltem elé. Kezemet végighúztam a néven, majd a dátumon.
1902-1975.
Tévedtem.
