A legenda

Egy helyiségben vagyok, pontosabban egy konyhaféleségben.
Tárva-nyitva van előttem egy ajtó, és látom a régi bútorokat, lépcsőket, amik felfelé vezetnek az emeletre. A lépcső korlátján lehet látni, hogy az idő megkoptatta.
Régi háznak tűnik.
A régies, sárgás fal mellett egy középméretű étkezőasztal helyezkedik el, ezzel szemben pedig a mosogató.
Az asztal mellett egy hatalmas hűtő áll.
A padlón a csempék, fekete és fehér sorrendben vannak lerakva, de a világos csempe, az idő hatására, halvány sárgává változott.
Az asztalnál az anyukám ül.
Mikor megfordulok, már egy másik szobában vagyok. Ez üres, de telis-tele van ablakokkal.
Van egy legenda erről a helyről.

Régen, ebben az épületben nagyon sok gyerek élt.
Egyszer egy nyári estén nagy vihar volt, és a gyerekek bepánikoltak. A nővérek lefogták őket, de ahhoz kevesen voltak, hogy a szobában lévő összes ablakot bezárják. Minden ápolónő a gyerekekkel foglalkozott, kivéve két személyt. Ők eltűntek.
Nem vették észre, hogy a két kisgyerek hiányzik, akik közül egy meghalt abban a borzalmas viharban, és azóta különösebbnél, különösebb dolgok történnek ebben az épületben.
Ez egy elmegyógyintézet volt.

Az ablakok újra nyitva vannak, de ágyak, mint régen most nem voltak itt.
Nekem kell bezárnom az összes ablakot.
Ismét megfordulok, és Vele találom szembe magam.
Rövid, szőkésbarna, göndör haja és szürke szeme van, körülbelül másfél fejjel magasabb, mint én.
Ő Lucas, akivel egy ideje már együtt vagyok. Itt ismertem meg.
Lucas sötét tekintettel mered rám, majd megszólal.
- Gyere velem! – fogja meg a karom és húzni kezd magával.


Kis idő múlva egy hatalmas medencéhez érünk.
Ekkor egy emlékkép villan be nekem.

„Egy lány van a vízben. Fuldoklik; valaki belefojtja a vízbe.
A lány nem kap levegőt; rúgkapál, de az a valaki erősebb nála.
Végül a fuldokló lány teste elernyed, a szeme fennakad…”
Ebben a pillanatban vagyok ismét a valóságban, vagy inkább a jelenben.

Emlékezetben még mindig a lány van, aki megfulladt, ebben a medencében, és aki nagyon, de nagyon hasonlít… Rám.
Mintha csak régi emlékem lenne. Érezem, hogy alig kapok levegőt, a „látomásom” miatt.

- Ezek szerint én vagyok, annak a lánynak a reinkarnációja, de jómagam nem vagyok elmeháborodott. Tehát ezért nem szeretek a medencében úszni – gondolom.

Amint észreveszem, hogy Lucas a medence felé kezd húzni, minden világossá válik számomra.
Meg akar ölni.
Úgy akar végezni velem, mint azzal a lánnyal, az az illető.
Kihúzom kezemet az övéi közül és visszafutok, ahol legelőször voltam, de anya most nincs ott.


Tudom, hogy utánam jön, ez tanúsítja az is, hogy megfogja a karomat és maga felé fordít.
- Miért akarsz megölni? Én szeretlek – ölelem át, hátha ezzel megtudom győzni, hogy ne vegye el az életemet. Visszaölel.
- Meg kell tennem. Így minden jobb lesz.
- De hisz én, szeretlek – mondom megint, de Ő nem szól semmit sem.
- Ez csak egy legenda, nem valós. Ez kitaláció – győzködöm, de tudom, hogy mi az igazság. - Neked kellett volna bezárni az ablakokat, nem nekem – mondom, de mégsem én mondtam.
- Nem, nem az! Az a lány Te vagy, és mióta megszülettél, benned él tovább. Megölt egy gyereket, és hogy ennek vége legyen, Ő vele is végeztek. Tudod, az nem volt benne a legendában, de én tudom. Tudom, mert már akkor is én végeztem Veled.
- Én nem öltem meg senkit sem!
- Még nem! – ragadja meg erősen a karomat, és megint húzni kezd.
- Várj! Legalább a családomtól és Tőled hadd búcsúzzam el. Másnap ölj meg, ne ma, kérlek! – győzködöm ismét. Elgondolkodik, majd rábólint a dologra. – El sem hiszem, hogy hagyom megölni magam – gondolom.




Miután elbúcsúzom a családomtól, Lucas következik.
A medence mellett parkol egy lakókocsi. Egy nagy lakókocsi.
Abban töltöm Vele az éjszakát. Nem merek elaludni, mert attól félek, hogy álmomban végez velem.
Megvárom, amíg elaszik, majd halkan felöltözöm, és minden ablakot beszögelek.


Úgy éjfél tájt már a medence túloldalán állok, és onnan nézem a lakókocsit, aztán…

Aztán mintha egy álomban lennék, ott vagyok a kocsiban és látom Lucast felkelni.
Mintha Ő is látna engem, de nem én vagyok, akit néz, hanem… az anyám.
A testvérem a volán mögött ül és hamarosan gázt fog adni.
Nem tudom, hogy, hogy kerültek ide, csak azt, hogy itt vannak.

A lakókocsi pont úgy áll, hogyha gázt adnak, beleesik a vízbe.
Így történik.
A kocsi megindul, majd belezuhan a mély vízbe. Ijedten kapkodom tekintetemet a testvérem és az anyám között. Még mindig nem jöttem rá, hogy kerültek ide.
Késő!

A kocsiban a vízszint emelkedik.
Hamarosan az egész lakókocsit ellepi a víz, és én visszakerültem a partra.
Látom, ahogy lassan süllyed el a medencevízben a nehéz tárgy, majd végleg ellepi azt.
Még lelki szemeim előtt látom, a halott arcukat, vagyis csak az anyámét és a nővéremét. Lucas megpróbál kiszabadulni, de nem tud, mert az ablakok nem mozdulnak.
Látom, ahogy levegőért kapkod, de nem kap tüdeje friss oxigént, majd lassan megfullad.

Mintha nem is én lennék. Mintha tényleg az a lány volnék, aki megölt egy gyereket. Most én is gyilkoltam, de nem egy embert, hanem hármat…